Dél-Afrika úgy, ahogy én láttam…

Avagy a szakmaiságon túl, hogyan éltem meg én a XXVI. Női Világbajnokságot. Sohasem titkoltam, hogy ez az afrikai VB a bakancslistám igen előkelő helyén szerepelt. Minden vágyam az volt, hogy Dél-Afrikában horgászhassak, afrikai halakra, természetesen címeres mezben.

Rengeteget dolgoztam érte és sikerült, bekerültem a válogatott keretbe és horgászhattam. A dél-afrikai rendezéssel azért sok mindenkinek voltak fenntartásai, előitéletei és félelmei, kivéve persze engem. Van az úgy, hogy olyan szinten vágyunk valamire, hogy mondhatnak bármit, ijesztgethetnek bármivel nem tudják elvenni a kedved. Így voltam én ezzel a VB-vel és Dél-Afrikával.

Mondhatták nekem, hogy hosszú az út, macerás kijuttatni a felszereléseinket, veszélyes az ország, sőt még kígyók is vannak… Egyszerűen senki és semmi nem tudta kedvemet szegni. Viszont volt egy pont, amikor kétségessé vált az utazásunk és néhány napot kellett várnom, míg jött a hír, hogy igen indul a magyar női válogatot. Azon a napon azt hiszem mindenki hülyének nézett, hisz vigyorogtam úton, útfélen és minden közeli ismerősömnek a nyakába borultam.

Izgatottan vártam az utat és persze lázasan készülődtem. Ameddig csak lehetett, szó szerint míg be nem fagytak a vizek versenyekre jártam, aztán pedig kezdődött a száraz edzés. Minden reggel 5:00-kor én már az edzőteremben voltam, hogy fizikai és állóképességbeli problémáim ne legyenek. 

Elméletben is készültem, igaz ez nevetségesnek hangzik a horgászattal kapcsolatban, de ez is nagyon fontos. Felvettem a kapcsolatot egy helyi versenyzővel Johan-nal és információkat gyűjtöttem a versenypályáról a halfajokról, vízmélységről, szerelékekről, etetési technikákról és horgászmódszerekről. Szóval felkészültem testileg, lelkileg. 

Aztán jött a nagy mumusom a pakolás! Ebben sajnos nem vagyok olyan jó, hisz messzeföldre híres szertelenségemnek ez komoly kihívás jelentett. Kaptam egy végeláthatatlannak tűnő ‘Mi kell listát’ kapitányunktól. Ott dobtam egy hátast. Mit mondjak komoly fejfájást okozott, hogyan lehet 30kg cuccból 23kg csinálni. Új horgász szakszavakat is tanultam, megtudtam, hogy mi az a ‘RECSI’. Az egyetlen félelmem a botommal kapcsolatban volt csak. ‘Vajon éppségben túléli-e a hosszú utat?’ Ez a kérdés ott zakatolt a fejemben.

Ekkor jött a Szilárd és az ő fejlett gyakorlati inteligenciája és minden megoldódott. Praktikus ötleteivel sikerült mindent bőröndbe tenni, a botom pedig egy impozáns  két méteres szennyvízcsőben utazott. Ezúton is köszi Niki!

Appropó utazás, tényleg nagyon hosszú volt, átszállással együtt kb. 24 óra, de minden percét élveztem. Amikor pedig az értékes szennyvízcső is megérkezett nagyon boldog voltam és persze büszke a Szilárdra, mert 13 órát füstmentes kibírt.

Eljött a várva várt nap is, amikor végre horgászhattam Afrikában. Az alapos elméleti felkészülésem pontosan az első kifogott halnál mondott csődöt. Tillápia, mudfish, yellowfish, esetleg muggel???? Google barátomnak hála azért sikerült beazonosítani. Lelkesedésem és a pozitív hozzáállásom kitartott egészen a negyedik edzésnapig. Kevés halat fogtunk és én ráadásul még azt a néhány nagy halat is képtelen voltam szákba terelni. Hol a horgom volt kevés és kiegyenesedett, hol a zsinór bizonyult kevésnek és szakadt az előke. Aztán jött az erősített szerelék és életem hala, amihez meg én voltam nagyon kevés, majdnem vitt engem is botostul.

Komolyan rákattantunk a kérdésre: Hogyan kell harcsát fogni Afrikában???

A szerdai edzésen erre is választ kaptunk, na nem úgy. A vihar bezavart minket a kocsiba, ahol egy fantasztikus előadást hallottunk a pályáttévesztett, színészi vénával megáldott csapattársunktól, Diától. Pontosan 10 pontban ecsetelte a harcsafogás titkait. Ezekből többet is azonnal kukáztunk, főleg azt, hogy ne nappal próbálkozzunk, a csirkemáj és a marhaszív csalit is elvetettük, sőt a kuttyogatást is! …, de a kilences és a tízes pont nagyon jól hangzott. „9. A türelem… 10. A Szerencse…” Éreztem, hogy erre a két pontra nagy szükségünk lesz majd.

A verseny előtti utolsó megbeszélésünkön a mi fantasztikus segítőink, a magyar fiaink nagyon bíztattak minket, tartották bennünk a lelket. Szerintük, azokon a helyeken, ahol mi edzettünk egyszerűen kevés hal volt és ha beülünk a versenyen a mezőnybe, higgyük el jók leszünk. Ezt a dumát azért nagyon nehéz volt bevenni, de olyan hitelesen, példákkal alátámasztva mondták, hogy már-már el is hittük. És igazuk lett. Türelmesen vártam azt a harcsakapást és rendíthetetlen hittel követtem a taktikai utasításokat és sikerült. Köszönöm a Gabinak és a Szilárdnak. Első nap csak egyet, de a második fordulóban már négy harcsát fogtam. Konkrétan el sem hittem!

Mindenki mondta, hogy nem az edzésen kell halat fogni… Szóval összegezve, ami a próbákon és a főpróbán nem ment, az az előadáson sikerült és még Fortuna is mellénk szegődött a két versenynapon. Igaz azt olvastam valahol, pontosabban Alan Scothorn-tól, hogy „Mindig a legfelkészültebb mellé áll a szerencse.” Ez rententően jól hangzik, de mi tényleg rententően sokat készültünk.

Egy fantasztikus hét után pedig bajnokok lettünk! Jó volt magyarnak lenni Dél-Afrikában! Felejthetetlen élményekkel tértünk haza.

Egyszer tényleg minden álom valósággá válik, csak igen sokat kell dolgozni érte!

Deli Ibolya