Felfedezés-Kákafoki-holtág

Körösök vidéke  néhány évtizeddel ezelőtt még csaknem teljesen érintetlen természeti  környezetet nyújtott az ott élő embereknek. Az idegen, mint például az  üdülő turista, csak kakukktojás volt számukra. De hogy annyi hal legyen  ott, és akkor, amennyi valójában volt, azt még a legboldogabb  horgászálmaimban sem gondoltam volna. Persze, amikor nagy unszolásra  “beutaltattuk” magunkat a szarvasi tanács üdülőjébe csereüdültetés  jogcímen, mindebből még semmit nem sejtettünk. Az időpont: 1965.  augusztus közepe.

A  Dunakanyartól hosszú volt az út Szarvasig. Ráadásul az Alföld is eléggé  egyhangú. Kaptunk is érte az asszonyoktól! Amikor azonban megláttuk az  üdülőt, mely nem véletlenül épült éppen a Kákafoki-holtágra, és a  szemben lévő oldalon a vízben álló ciprusfákat, nem akartunk hinni a  szemünknek.

 – Sógor, mondtam, mit szólsz mindehhez?

 – Mindig tudtam, hogy az ilyeneknek van csak ekkora mázlijuk, mint te!

 Pedig akkor még nem is tudtuk, mi van a vízben! Ettünk néhány falatot,  koccintottunk is rá, majd hátrahagyván az ámuló asszonynépet,  elkötöttünk egy csónakot a stégről, és irány a túlparti nádas. Az  otthonról hozott gilisztával elkezdtük vallatni a vizet. Kapás-kapást  követett. Jöttek a törpék a reszelős nagy pofájukkal. A csónak – ezúttal  szerencsénkre – éppen folyt, így annak a tószerű fenekére csak úgy  hullott a zsákmány. Már volt vagy ötven darab, amikor megszólalt a  sógor:

 – Most már jöhetne a Hófehérke s!

Körülnéztünk. A  közeli híd lábánál az alig folyó víz összeszűkült és felgyorsult. A  hídlábakat kőszórás védte. Nem kellett hozzá amerikai radar, hogy  megállapítsuk: itt valósággal hemzsegnek a süllők. A kishalak ugyanis  táncot jártak a vízben és a levegőben. Két légy lézengett a csónak  oldalán. Ezek kerültek a horogra, és sikerült velük két jókora snecit  fognunk. Átszereltünk süllőre és lecsorogtunk a hídhoz. 

Először a snecik  farkát úsztattuk rá a kövekre. Egy-egy másfeles süllő volt a válasz. A  kishalak derekával, majd a fejekkel külön-külön fogtunk összesen hat  azonos ívású süllőt. A törpéket, mivelhogy a csónak egyre jobban folyt a  vízzel együtt visszalapátoltuk a holtágba. Hadd éljenek! Némelyik még  kóvályogva visszanézett, hogy miféle népség vagyunk, majd biztos, ami  biztos alapon, fark csóválva távozott.

A süllővacsorától éjféltájt  felébredve első pillanatban azt hittem, hogy zápor veri a vizet.  Kinéztem, de holdvilágos éjszaka volt. Viszont a víz felszíne valósággal  forrt a halaktól! Ilyen lehet a tiszavirágzás is – gondoltam -‚ bár itt  most kérészekről szó sem lehetett. Aki nem járt akkortájt ezen a  vidéken, fel sem tudja fogni, milyen csodálatos látványt nyújtott ez a  hihetetlen halbőség éjszakánként!

A hajnali kakukkszó már a  ciprusok melletti nádasban fogadott bennünket. Egyelőre csak törpék  jöttek, mert lőtt kukoricánk még nem volt. Harmadnap azonban már  bográcsban főtt kukoricával etettünk és csaliztunk. Bizony kapaszkodni  kellett, amikor egy-egy három-négykilós nyurga csónakostól behúzott a  nádasba! Feltűnt, hogy helybeli horgászokkal alig találkoztunk. Erre a  rejtélyre csak később kaptunk választ. Akkor, amikor egyre lejjebb  merészkedtünk, egészen az alsó hídig. Itt ágazott ki a Bikazugi-holtág.  Ez keskenyebb víz, mindkét oldalán nádasokkal szegélyezve, helyenként  tavirózsával tarkítva. Na, itt történt meg velünk, hogy pontyozás közben  megzörrent mögöttünk a nád, és egy fekete kalapos, idős parasztbácsi  feje tűnt fel az alig 35 fokos melegben.

 Megszólalt:

 – Na, pöccinti-e már a picét?

 – Pöccinti biz’ azt – feleltük.

 – Aztán mi a fenének az a sok szálkás izé? – kérdezte.

 – Mert szeretjük fogni és enni is, bátyám! – áradt felé a horgász-“hiszekegy”.

 – Nekik nemigen ké az ilyen. Van csibe, kácsa, lúd, birka, no meg sonka, kóbász, csusza, meg efféle…

 – Kinek kéne az a szálkás, csúszós fene? No meg időnk sincs rá, hogy ezeket kergessük!

 Már csaknem szégyellni kezdtük magunkat, amikor az öreg eltűnt. Hát  ezért van itt ennyi hal? Mert, hogy volt, az szent igaz! Egészen addig,  amíg ide is be nem tört az idegenforgalom.

Kalácska István – Vác – Sporthorgász

FACEBOOKON IS!

Cookie-kat használunk a legjobb böngészési élmény érdekében További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás